Szemétálmok

Dóri szerint...

Mi, Szemétálmodók, az április 1-i vasárnapunkat is a kis műhelyünkben, egy Váci utcai lakásban töltöttük, ahol ezúttal egy „flashmob” foglalkozáson vettünk részt.  Ez annyit jelent, hogy közös erővel valami újat és különlegeset hozunk létre, amit mindannyian élvezünk, és ezzel másoknak is örömet tudunk okozni.

Egy ilyen dolog létrejöttéhez nagyon össze kell rázódnia a csapatnak. Ennek érdekében egy rövid bemelegítés után csapatokban dolgoztunk, majd rövid időn belül összeállítottunk egy jelenetet.

Aztán megnéztünk pár flashmob videót, hogy ötleteket merítsünk belőlük. Végül az egész csapat együtt talált ki valamit.

Ezen a foglalkozáson rengeteget tanultunk az együttműködésről és az összhangról.

Szimi pedig így látta...

Szerintem mindenki jól érezte magát a legutóbbi flashmob foglalkozáson. Legalábbis nekem úgy tűnt, mindenkinek nagyon tetszett ez a program. Sokat mozogtunk és sok új dolgot tanulhattunk az együttműködésről. Az együttműködés sokszor nehéz, mert mindenki csak mondja a magáét!

Voltak nehezebb feladatok is, amikhez kicsit több idő kellett volna, hogy ki tudjuk találni, de aztán elég jól sikerült. Ha végeztünk, más feladatot kaptunk, és minden így jött sorba!

Néztünk flashmobos videókat is. Ugyanis Gábor megbízott minket azzal, hogy figyeljük meg, hogy állhat össze így egy ilyen jó flashmob akció! Az első egy esőhangos videó volt, a második egy pályaudvaros flashmob tánc, a harmadik videó pedig egy suli előtt játszódott. Ezekre a videókra nagyon kellett koncentrálni, hogy majd a mi akciónknál jól menjenek a dolgot. Utána alaposan átbeszéltük a tanulságokat.

Persze a szuperhősös feladat sem volt rossz, mert sokféle szobrot (például járgányokat) kellett formázni emberekből.

Volt egy olyan feladat, hogy egy történetet kellett eljátszani. Méghozzá úgy, hogy meg voltak adva azok az elemek -- nyújtózkodás, nadrágporolás, szétmenés, összemenés meg az ugrálások --, amelyeknek szerepelni kellett benne!

Gyönyörű, tavaszi nap volt, és mi, Szemétálmodók a harmadik média foglalkozáson vettünk részt. A tréning első részében megtudtuk, hogy 2005-től kezdve harminc magyarországi önkormányzat tiltotta be a kukázást. De végül most, 2012-ben kötelező lett a helyi rendeletek visszavonása. Így például a közeli Józsefvárosban is újra legális tevékenységgé válhat a kukázás. Lementünk az utcára, és megkérdeztük az embereket: mit gondolnak a guberálásról és a guberálókat sújtó helyi rendeletekről, valamint azok hatályon kívül helyezéséről. De arra is kíváncsiak voltunk, hogy a járókelők mihez kezdenek a számukra feleslegessé vált étellel.

Ivánnal a Váci utca és a Pintér utca sarkán találkoztunk, éppen ürítette szemetest, mert a közterület-fenntartó társaság alkalmazottja. Narancssárga láthatósági mellényt viselt. Érdeklődésünkre azt mondta, a guberálást tiltó rendelet elfogadását részben megértette, mert sok hajléktalan otthagyja a szemetet, de a hajléktalanok is problémáival is tud azonosulni, mert nem nagyon tudnak másból megélni. Azt az ételt, amit meghagy, a barátainak viszi, mert sok köztük a szegény ember.

Ezután egy harmincöt év körüli férfihoz fordultunk, aki éppen fagyizott a gyermekeivel. Szerinte helytelenek az ilyen szabályozások, mert valamiből a guberálóknak is meg kell élni. Náluk nincs maradék, de ha esetleg mégis marad, az anyósának viszi vidékre, mondta, majd nyalt egyet vélhetően puncs ízű fagyijából.

Kíváncsian vonultunk tovább a Fővám térre, ahol nagyon sokféle embert sikerült szóra bírnunk: többek között egy Romániából érkezett koldusasszonyt, pihenő munkásokat, valamint egy vidéki nénit.

Közülük talán a legérintettebb egy negyven körüli férfi volt, akit Árpádnak hívnak. Szemét napszemüveg takarta, de mikor odaléptünk hozzá, levette. Nem fukarkodott a jelzőkkel, szerinte „hülyeség” ez a rendelet. Ez ügyben neki is volt rossz tapasztala a hatósággal. Kifogásolta, hogy a gördeszkásokat, akik rongálják a márvány szegélyeket, nem küldik el, de őket, akik csak ott ülnek, elzavarják vagy beviszik a rendőrségre.

És tényleg, hazafelé mi is láttuk, hogy az egyetemisták elfekszenek a szegélyeken, és őket nem háborgatja senki…

Kép és szöveg: Lili, Pati, Mahmud, Krisz

A Szemétálmodók projekt keretein belül útnak indultunk, hogy megnézzük, mennyire különbözik az V. kerületi és a VIII. kerületi hajléktalanok élete. Kíváncsiak voltunk arra, hogy mit gondolnak a járókelők a hajléktalan emberekről, milyen jó és rossz érzéseket táplálnak irántuk. Az is érdekelt bennünket, hogy mit kezdenek az otthon feleslegessé vált étellel: odaadják, vagy megy kukába…

Ahogy sétáltunk az úton, több embert is megkérdeztünk. Többek között egy hajléktalant is meginterjúvoltunk, aki elmondta nekünk, hogy hatvankét éves, és évek óta hajléktalan sorban kénytelen élni. Azt kérdezte tőlünk, hogy ilyen öregen és betegen, hova menjen el dolgozni. Mutatta a hajléktalan igazolványát. Elmesélte nekünk, hogy vannak, akik jól állnak hozzá, de olyanok is, akik észre sem veszik. „Néha kapok ételt is, aminek nagyon örülök” – magyarázta, és mutatott egy péksüteményt, amit nemrég kapott.

Szerintünk ez a hajléktalan ember nagyon kedves, őszinte és nyitott volt, szívesen és készségesen válaszolt a kérdéseinkre. Meg is lepődött azon, hogy mi olyan bátrak voltunk, hogy odamentünk hozzá. Egyik munkatársunk annyira megsajnálta sanyarú sorsát, hogy majdnem elsírta magát. Ha lett volna pénze, mindenképp odaadta volna neki.

A gyönyörű napsütésben a belvárosban sétálgattunk. Az emberek boldogok és vidámak voltak, beszélgettek, nevetgéltek és kimerészkedtek a szép napsütésbe sétálni. Az éttermek megteltek turistákkal, akikkel sajnos nem tudunk beszélni. Viszont megláttunk egy helyet, ahol az asztalon lévő tálak tele voltak finomabbnál finomabb ételekkel. Felkeltette a figyelmünket, hogy mi történik ezekkel az étkekkel zárás után. Mire a pincér „kedvesen” azt válaszolta, hogy odaadja a kutyáknak, vagy valami rendes hajléktalannak, de „nem ilyen hajlott hátú román embereknek”…

Útközben találkoztunk két közterületissel is, akikről később kiderült, hogy hajléktalanok voltak. Számukra ez a munka egy kiugrási lehetőség, nagyon örülnek az újabb esélynek, mert így meg tudják venni az ennivalójukat, a létfontosságú dolgaikat, és nem kell szállóra járniuk. Egyikőjük azt mondta, hogy amije van, megosztja a barátaival, hiszen hajléktalanként ő is nagyon örült az el nem fogyasztott ételnek. Ha kap egy zsíros kenyeret, odaadja másnak. Kicsit furcsa volt számunkra, hogy nem nagyon tudta megkülönböztetni, hogy milyen volt hajléktalannak lenni és milyen a mostani élete…

Nem ismerünk valakit, mégis ítélkezünk rajta. Ez nem jó dolog. Amikor először ránézünk, nem azt gondoljuk róla, mint miután beszélgettünk vele. Ezen gondolkodtunk hazafele, amikor megszólítottuk egy kedves járókelőt, akik készséggel válaszolt a kérdéseinkre és kijelentette: „A hajléktalanok nem rossz emberek, csak nem ismerjük őket.”

Kép és szöveg: Dóri, Szimi, Haider, Józsi

Mi az a gerillakertészet?

A gerillakertészet az 1990-es évek második felében jelent meg Angliában. Egy erőszakmentes civil kezdeményezés, amely arról szól, hogy az emberek hivatalos engedély nélkül szépítik meg a környezetüket virágok és fák ültetésével.

Flakonból cserép

Mi, Szemétálmodók, 2012. március 25-én egy budapesti lakásban összegyűlve ismerkedtünk meg a gerillakertészet fortélyaival. De mielőtt bármit is ültettünk volna, először műanyag flakonokból cserepeket készítettünk. Ezek leginkább lakóházakra emlékeztettek, de megtalálható volt köztük pavilon és szökőkút is.

A magbomba sikere

Ahogy én láttam, a többségnek a magbombakészítés tetszett a legjobban. A magbomba föld, agyagpor, víz és különböző magok összessége. Ebből különböző formákat lehet gyúrni, akárcsak a gyurmából. Ezeket a bombákat el lehet „vetni” az utcákon, ahol aztán idővel kivirágzanak. A magbombagyúrás igen élvezetes elfoglaltság. Kicsit piszkos munka, de megéri!

Ha minden ötödik ember tenne valamit...

Ezen a foglalkozáson sok újat tanulhattunk. Sajnos elég kevesen ismerik a környezet ilyesféle szépítését. Pedig ha legalább minden ötödik ember tenne valamit (akárcsak a saját környezetében), sokkal szebbek lennének a települések. Szerintem mi büszkék lehetünk az általunk előállított tárgyakra és a beléjük ültetett növényekre. És kíváncsian várjuk, hogy kivirágzik-e bármiféle növény egy kidobott, majd általunk megtalált és földdel teletömött kígyóbőr cipőben...

Szöveg: Krisz

Kép: Dóri és Dávid

1) Kedves Nézőim! Hadd osszam meg Önökkel egy gazdája életét megmentő labrador igaz történetét.

2) A 73 éves Maurice Holder kedvencével délutáni sétájára indult, mikor a patak szélén haladva, az alámosott partszakasz megcsúszott alatta és Maurice a mederbe zuhant.

3) A férfi 12 métert esett, hat bordáját eltörte és az eszméletét is elvesztette. Később Monty heves ugatására tért magához.

4) A nyugdíjas férfi megpróbált elindulni a folyómederben, de összeesett. A kutya ekkor otthagyta és meg sem állt a legközelebbi lakott területig, ahol egy kocsmába szaladt be.

5) Monty addig ugatott, míg az ott lévők rá nem jöttek, hogy valamit mondani szeretne.

6) Követni kezdték az izgatott ebet, s így találtak rá Maurice-ra.

7) A férfit törött bordákkal, zúzódásokkal és fejsérüléssel szállították kórházba.

8) Maurice kimondhatatlanul hálás kedvencének, aki nélkül ez a baleset végzetesnek bizonyult volna.

(A feldolgozott hír teljes terjedelmében itt olvasható el.)