A Szemétálmodók projekt keretein belül útnak indultunk, hogy megnézzük, mennyire különbözik az V. kerületi és a VIII. kerületi hajléktalanok élete. Kíváncsiak voltunk arra, hogy mit gondolnak a járókelők a hajléktalan emberekről, milyen jó és rossz érzéseket táplálnak irántuk. Az is érdekelt bennünket, hogy mit kezdenek az otthon feleslegessé vált étellel: odaadják, vagy megy kukába…

Ahogy sétáltunk az úton, több embert is megkérdeztünk. Többek között egy hajléktalant is meginterjúvoltunk, aki elmondta nekünk, hogy hatvankét éves, és évek óta hajléktalan sorban kénytelen élni. Azt kérdezte tőlünk, hogy ilyen öregen és betegen, hova menjen el dolgozni. Mutatta a hajléktalan igazolványát. Elmesélte nekünk, hogy vannak, akik jól állnak hozzá, de olyanok is, akik észre sem veszik. „Néha kapok ételt is, aminek nagyon örülök” – magyarázta, és mutatott egy péksüteményt, amit nemrég kapott.

Szerintünk ez a hajléktalan ember nagyon kedves, őszinte és nyitott volt, szívesen és készségesen válaszolt a kérdéseinkre. Meg is lepődött azon, hogy mi olyan bátrak voltunk, hogy odamentünk hozzá. Egyik munkatársunk annyira megsajnálta sanyarú sorsát, hogy majdnem elsírta magát. Ha lett volna pénze, mindenképp odaadta volna neki.

A gyönyörű napsütésben a belvárosban sétálgattunk. Az emberek boldogok és vidámak voltak, beszélgettek, nevetgéltek és kimerészkedtek a szép napsütésbe sétálni. Az éttermek megteltek turistákkal, akikkel sajnos nem tudunk beszélni. Viszont megláttunk egy helyet, ahol az asztalon lévő tálak tele voltak finomabbnál finomabb ételekkel. Felkeltette a figyelmünket, hogy mi történik ezekkel az étkekkel zárás után. Mire a pincér „kedvesen” azt válaszolta, hogy odaadja a kutyáknak, vagy valami rendes hajléktalannak, de „nem ilyen hajlott hátú román embereknek”…

Útközben találkoztunk két közterületissel is, akikről később kiderült, hogy hajléktalanok voltak. Számukra ez a munka egy kiugrási lehetőség, nagyon örülnek az újabb esélynek, mert így meg tudják venni az ennivalójukat, a létfontosságú dolgaikat, és nem kell szállóra járniuk. Egyikőjük azt mondta, hogy amije van, megosztja a barátaival, hiszen hajléktalanként ő is nagyon örült az el nem fogyasztott ételnek. Ha kap egy zsíros kenyeret, odaadja másnak. Kicsit furcsa volt számunkra, hogy nem nagyon tudta megkülönböztetni, hogy milyen volt hajléktalannak lenni és milyen a mostani élete…

Nem ismerünk valakit, mégis ítélkezünk rajta. Ez nem jó dolog. Amikor először ránézünk, nem azt gondoljuk róla, mint miután beszélgettünk vele. Ezen gondolkodtunk hazafele, amikor megszólítottuk egy kedves járókelőt, akik készséggel válaszolt a kérdéseinkre és kijelentette: „A hajléktalanok nem rossz emberek, csak nem ismerjük őket.”

Kép és szöveg: Dóri, Szimi, Haider, Józsi