Szemétálmok

Augusztus 11-én a Szemétálmodók otthagyták a betondzsungelt, és két napig egy kis falu életét forgatták fel. A helyszín nem más, mint a Pest megyei Tök volt, célunk pedig, hogy az ottani gyerekekkel és felnőttekkel madárijesztőket építsünk.

Jártuk a falut lomokért, szakadt rongyos ruhákért, egyszóval olyan dolgokért, amik másnak fölöslegesek, de nekünk kincs is lehet! Eközben toboroztunk gyerekeket is, akik mind a két napon jól érezték magukat. Építhettek akár a madárijesztőbe, akár maguknak valamit, de készíthettek hangszereket vagy játszhattak a flashmob csoporttal is.

Józsi, a flashmob csoport tagja így mesélt a történtekről:

„A Szemétálmodók Tökre látogattak. Egy nagyon jó kis csapat ismerte meg egymást és dolgozhatott együtt, ami nem is igazán munka volt. Inkább játék, amelynek célja a szeméttel való sok-sok lehetőség megmutatása és a gyerekek találékonyságának megismerése. Nagy öröm volt azt tapasztalni, hogy órák leforgása alatt mi váltunk gyerekekké, és megszűnt a félelem az ottani gyermekekben mifelénk. Rengeteget tanultunk arról, hogy ezek a picurik tudják: a szemét az igazán nem is szemét,és hogy azt újra lehet hasznosítani.A helyi fiatalok segítségével szuper madárijesztőt kreáltunk azokból lomokból, melyeket az ott élő emberektől kaptunk. Ezúton köszönöm meg minden résztvevőnek a közreműködését, hogy ez a pár nap összejöhetett, és ilyen jól érezhettük magunkat együtt, remélem lesz még alkalmam jobban megismerni a töki fiatalságot. Köszönöm nektek.”

A két akciónap méltó befejezést kapott: flashmob performansszal avattuk fel a madárijesztőinket. Úgy kell elképzelni, mintha még sose láttunk volna madárijesztőket. A mai világban akkor viselkednénk hasonlóan, hogyha leszállnának közénk a földönkívüliek. Félünk tőlük, de valahol kíváncsiak vagyunk és jobban meg akarjuk ismerni őket. Mikor ez megtörtént, örömzenélés kezdődött a házilag gyártott csörgőinkkel, amit ének és gitárszó kísért.

Szöveg: Krisz

Meg nem erősített forrás szerint a jövő évtől az utcán lévő lomok az FKF tulajdonát fogják képezni, így aki elemeli azokat, az szabálysértést követ el. A Szemétálmok szerkesztősége június 9-én kiment a VII. kerületbe, felmérni a lomizást. A lomisokat, lomjaikat pakoló lakókat és az utca emberét kérdeztük arról, hogy mi a véleményük a lomtalanításról és a tervezetről. „Ha nem lesz lomizás elfajulnak a dolgok és lopni fognak az emberek! Az emberek lomizás nélkül lopni, rabolni és gyilkolni fognak! Ha van lomizás tudnak venni ezt, azt, de ha nincs, akkor nem tudnak venni semmit!”- mondta Pál, az egyik lomis, akinek nincs más megélhetési forrása.

Fő értékek

Íratlan szabályok vannak a lomisok között, például nem egy kupac előtt láttunk táblákat „Lomis foglalt” felirattal. Sikerült megtudni, hogy ez azt jelenti, hogy le van foglalva a kupac, innentől az övé, nem másé. Ami nincs kiválogatva, ahhoz viszont bárki hozzá nyúlhat, elviheti, helyet hagyva a hobbi lomisoknak. A másik íratlan szabály, hogy mindig tartsunk rendet a kupacok körül. Pál, az egyik lomis azt mondta nekünk: „Aki szemetel nem is ember!”

Megéri-e lomizni?

Igaz, hogy sokak számára ez csak egy hobbi, de a többségnek a mindennapi betevőt biztosítja. Kölcsönösen jól járnak az emberek, mert vannak, akik megszabadulnak a lomjaiktól, mások pedig egy életet építenek fel belőle. Egyesek szerint nem kell semmit tenniük a megélhetéshez, mégis vannak, akik napi 15 órát dolgoznak az utcán. Egyfelől sokan úgy gondolják, hogy manapság már nem nagyon éri meg lomizni, másfelől viszont értékek is fellelhetőek a lomok között. 

Lomizás beszüntetése

Szerintük nem fogják tudni beszüntetni a lomtalanítást, mert nem tudják megoldani a lomok elszállítását. Nincs annyi konténer, amennyi elegendő lenne ennyi szemét elszállításához. A lomtalanítás befejezése mellett érvelők is úgy látják, a lomtalanítást nem tudják megszüntetni. Szerintünk nem szabad betiltani a lomtalanítást. Mivel rengeteg ember van, aki a lomtalanításból él. Az emberek jó szívvel fogadták a kérdezősködésünket -- lomizók és lakók egyaránt.

Viszonyok

Társadalmi kérdés, hogy lomis és nem lomis tud-e zavartalanul együtt élni egymás mellett. Elizabet az Angora Shop munkatársa elmondta, hogy őt csak azért zavarják a lomisok, mert már egy héttel előbb kiülnek, és ott helyben ürítenek, ordibálnak és randalíroznak, ezzel elűzve a vevőket. De más arról számolt be, hogy évek óta nem látott tettlegességet. Viszont a lakók többségét egyáltalán nem zavarja a lomtalanítás, hiszen ami nekik feleslegessé vált, az másoknak még jól jöhet, és még el is tüntetik az utcáról.

A mi meglátásunk

Én úgy láttam, hogy némelyik lomisnak elég nehéz a lomizásról beszélnie vagy egyáltalán nem is akart válaszolni a kérdéseinkre. Szerintem ez azért van, mert az emberek többsége lenézi őket, márpedig nem kell, hiszen ez számukra plusz bevételt jelent, rendet is tartanak a kupacoknál, zavartalanul tud működni az autós és a gyalogos forgalom.

Ezek után szerintem ki lehet jelenteni, hogy a lomizás egy megélhetési forma, és a legkevésbé sem szabad lopásként kezelni ezt a témát. A lomtalanítás igenis szükséges egy városnak, hogy lakói kölcsönösen jól érezzék magukat.

Fotó: Kili Dóri, Balogh Vivien

Gyönyörű, tavaszi nap volt, és mi, Szemétálmodók a harmadik média foglalkozáson vettünk részt. A tréning első részében megtudtuk, hogy 2005-től kezdve harminc magyarországi önkormányzat tiltotta be a kukázást. De végül most, 2012-ben kötelező lett a helyi rendeletek visszavonása. Így például a közeli Józsefvárosban is újra legális tevékenységgé válhat a kukázás. Lementünk az utcára, és megkérdeztük az embereket: mit gondolnak a guberálásról és a guberálókat sújtó helyi rendeletekről, valamint azok hatályon kívül helyezéséről. De arra is kíváncsiak voltunk, hogy a járókelők mihez kezdenek a számukra feleslegessé vált étellel.

Ivánnal a Váci utca és a Pintér utca sarkán találkoztunk, éppen ürítette szemetest, mert a közterület-fenntartó társaság alkalmazottja. Narancssárga láthatósági mellényt viselt. Érdeklődésünkre azt mondta, a guberálást tiltó rendelet elfogadását részben megértette, mert sok hajléktalan otthagyja a szemetet, de a hajléktalanok is problémáival is tud azonosulni, mert nem nagyon tudnak másból megélni. Azt az ételt, amit meghagy, a barátainak viszi, mert sok köztük a szegény ember.

Ezután egy harmincöt év körüli férfihoz fordultunk, aki éppen fagyizott a gyermekeivel. Szerinte helytelenek az ilyen szabályozások, mert valamiből a guberálóknak is meg kell élni. Náluk nincs maradék, de ha esetleg mégis marad, az anyósának viszi vidékre, mondta, majd nyalt egyet vélhetően puncs ízű fagyijából.

Kíváncsian vonultunk tovább a Fővám térre, ahol nagyon sokféle embert sikerült szóra bírnunk: többek között egy Romániából érkezett koldusasszonyt, pihenő munkásokat, valamint egy vidéki nénit.

Közülük talán a legérintettebb egy negyven körüli férfi volt, akit Árpádnak hívnak. Szemét napszemüveg takarta, de mikor odaléptünk hozzá, levette. Nem fukarkodott a jelzőkkel, szerinte „hülyeség” ez a rendelet. Ez ügyben neki is volt rossz tapasztala a hatósággal. Kifogásolta, hogy a gördeszkásokat, akik rongálják a márvány szegélyeket, nem küldik el, de őket, akik csak ott ülnek, elzavarják vagy beviszik a rendőrségre.

És tényleg, hazafelé mi is láttuk, hogy az egyetemisták elfekszenek a szegélyeken, és őket nem háborgatja senki…

Kép és szöveg: Lili, Pati, Mahmud, Krisz

A Szemétálmodók projekt keretein belül útnak indultunk, hogy megnézzük, mennyire különbözik az V. kerületi és a VIII. kerületi hajléktalanok élete. Kíváncsiak voltunk arra, hogy mit gondolnak a járókelők a hajléktalan emberekről, milyen jó és rossz érzéseket táplálnak irántuk. Az is érdekelt bennünket, hogy mit kezdenek az otthon feleslegessé vált étellel: odaadják, vagy megy kukába…

Ahogy sétáltunk az úton, több embert is megkérdeztünk. Többek között egy hajléktalant is meginterjúvoltunk, aki elmondta nekünk, hogy hatvankét éves, és évek óta hajléktalan sorban kénytelen élni. Azt kérdezte tőlünk, hogy ilyen öregen és betegen, hova menjen el dolgozni. Mutatta a hajléktalan igazolványát. Elmesélte nekünk, hogy vannak, akik jól állnak hozzá, de olyanok is, akik észre sem veszik. „Néha kapok ételt is, aminek nagyon örülök” – magyarázta, és mutatott egy péksüteményt, amit nemrég kapott.

Szerintünk ez a hajléktalan ember nagyon kedves, őszinte és nyitott volt, szívesen és készségesen válaszolt a kérdéseinkre. Meg is lepődött azon, hogy mi olyan bátrak voltunk, hogy odamentünk hozzá. Egyik munkatársunk annyira megsajnálta sanyarú sorsát, hogy majdnem elsírta magát. Ha lett volna pénze, mindenképp odaadta volna neki.

A gyönyörű napsütésben a belvárosban sétálgattunk. Az emberek boldogok és vidámak voltak, beszélgettek, nevetgéltek és kimerészkedtek a szép napsütésbe sétálni. Az éttermek megteltek turistákkal, akikkel sajnos nem tudunk beszélni. Viszont megláttunk egy helyet, ahol az asztalon lévő tálak tele voltak finomabbnál finomabb ételekkel. Felkeltette a figyelmünket, hogy mi történik ezekkel az étkekkel zárás után. Mire a pincér „kedvesen” azt válaszolta, hogy odaadja a kutyáknak, vagy valami rendes hajléktalannak, de „nem ilyen hajlott hátú román embereknek”…

Útközben találkoztunk két közterületissel is, akikről később kiderült, hogy hajléktalanok voltak. Számukra ez a munka egy kiugrási lehetőség, nagyon örülnek az újabb esélynek, mert így meg tudják venni az ennivalójukat, a létfontosságú dolgaikat, és nem kell szállóra járniuk. Egyikőjük azt mondta, hogy amije van, megosztja a barátaival, hiszen hajléktalanként ő is nagyon örült az el nem fogyasztott ételnek. Ha kap egy zsíros kenyeret, odaadja másnak. Kicsit furcsa volt számunkra, hogy nem nagyon tudta megkülönböztetni, hogy milyen volt hajléktalannak lenni és milyen a mostani élete…

Nem ismerünk valakit, mégis ítélkezünk rajta. Ez nem jó dolog. Amikor először ránézünk, nem azt gondoljuk róla, mint miután beszélgettünk vele. Ezen gondolkodtunk hazafele, amikor megszólítottuk egy kedves járókelőt, akik készséggel válaszolt a kérdéseinkre és kijelentette: „A hajléktalanok nem rossz emberek, csak nem ismerjük őket.”

Kép és szöveg: Dóri, Szimi, Haider, Józsi