Szemétálmok

Gyönyörű, tavaszi nap volt, és mi, Szemétálmodók a harmadik média foglalkozáson vettünk részt. A tréning első részében megtudtuk, hogy 2005-től kezdve harminc magyarországi önkormányzat tiltotta be a kukázást. De végül most, 2012-ben kötelező lett a helyi rendeletek visszavonása. Így például a közeli Józsefvárosban is újra legális tevékenységgé válhat a kukázás. Lementünk az utcára, és megkérdeztük az embereket: mit gondolnak a guberálásról és a guberálókat sújtó helyi rendeletekről, valamint azok hatályon kívül helyezéséről. De arra is kíváncsiak voltunk, hogy a járókelők mihez kezdenek a számukra feleslegessé vált étellel.

Ivánnal a Váci utca és a Pintér utca sarkán találkoztunk, éppen ürítette szemetest, mert a közterület-fenntartó társaság alkalmazottja. Narancssárga láthatósági mellényt viselt. Érdeklődésünkre azt mondta, a guberálást tiltó rendelet elfogadását részben megértette, mert sok hajléktalan otthagyja a szemetet, de a hajléktalanok is problémáival is tud azonosulni, mert nem nagyon tudnak másból megélni. Azt az ételt, amit meghagy, a barátainak viszi, mert sok köztük a szegény ember.

Ezután egy harmincöt év körüli férfihoz fordultunk, aki éppen fagyizott a gyermekeivel. Szerinte helytelenek az ilyen szabályozások, mert valamiből a guberálóknak is meg kell élni. Náluk nincs maradék, de ha esetleg mégis marad, az anyósának viszi vidékre, mondta, majd nyalt egyet vélhetően puncs ízű fagyijából.

Kíváncsian vonultunk tovább a Fővám térre, ahol nagyon sokféle embert sikerült szóra bírnunk: többek között egy Romániából érkezett koldusasszonyt, pihenő munkásokat, valamint egy vidéki nénit.

Közülük talán a legérintettebb egy negyven körüli férfi volt, akit Árpádnak hívnak. Szemét napszemüveg takarta, de mikor odaléptünk hozzá, levette. Nem fukarkodott a jelzőkkel, szerinte „hülyeség” ez a rendelet. Ez ügyben neki is volt rossz tapasztala a hatósággal. Kifogásolta, hogy a gördeszkásokat, akik rongálják a márvány szegélyeket, nem küldik el, de őket, akik csak ott ülnek, elzavarják vagy beviszik a rendőrségre.

És tényleg, hazafelé mi is láttuk, hogy az egyetemisták elfekszenek a szegélyeken, és őket nem háborgatja senki…

Kép és szöveg: Lili, Pati, Mahmud, Krisz

A Szemétálmodók projekt keretein belül útnak indultunk, hogy megnézzük, mennyire különbözik az V. kerületi és a VIII. kerületi hajléktalanok élete. Kíváncsiak voltunk arra, hogy mit gondolnak a járókelők a hajléktalan emberekről, milyen jó és rossz érzéseket táplálnak irántuk. Az is érdekelt bennünket, hogy mit kezdenek az otthon feleslegessé vált étellel: odaadják, vagy megy kukába…

Ahogy sétáltunk az úton, több embert is megkérdeztünk. Többek között egy hajléktalant is meginterjúvoltunk, aki elmondta nekünk, hogy hatvankét éves, és évek óta hajléktalan sorban kénytelen élni. Azt kérdezte tőlünk, hogy ilyen öregen és betegen, hova menjen el dolgozni. Mutatta a hajléktalan igazolványát. Elmesélte nekünk, hogy vannak, akik jól állnak hozzá, de olyanok is, akik észre sem veszik. „Néha kapok ételt is, aminek nagyon örülök” – magyarázta, és mutatott egy péksüteményt, amit nemrég kapott.

Szerintünk ez a hajléktalan ember nagyon kedves, őszinte és nyitott volt, szívesen és készségesen válaszolt a kérdéseinkre. Meg is lepődött azon, hogy mi olyan bátrak voltunk, hogy odamentünk hozzá. Egyik munkatársunk annyira megsajnálta sanyarú sorsát, hogy majdnem elsírta magát. Ha lett volna pénze, mindenképp odaadta volna neki.

A gyönyörű napsütésben a belvárosban sétálgattunk. Az emberek boldogok és vidámak voltak, beszélgettek, nevetgéltek és kimerészkedtek a szép napsütésbe sétálni. Az éttermek megteltek turistákkal, akikkel sajnos nem tudunk beszélni. Viszont megláttunk egy helyet, ahol az asztalon lévő tálak tele voltak finomabbnál finomabb ételekkel. Felkeltette a figyelmünket, hogy mi történik ezekkel az étkekkel zárás után. Mire a pincér „kedvesen” azt válaszolta, hogy odaadja a kutyáknak, vagy valami rendes hajléktalannak, de „nem ilyen hajlott hátú román embereknek”…

Útközben találkoztunk két közterületissel is, akikről később kiderült, hogy hajléktalanok voltak. Számukra ez a munka egy kiugrási lehetőség, nagyon örülnek az újabb esélynek, mert így meg tudják venni az ennivalójukat, a létfontosságú dolgaikat, és nem kell szállóra járniuk. Egyikőjük azt mondta, hogy amije van, megosztja a barátaival, hiszen hajléktalanként ő is nagyon örült az el nem fogyasztott ételnek. Ha kap egy zsíros kenyeret, odaadja másnak. Kicsit furcsa volt számunkra, hogy nem nagyon tudta megkülönböztetni, hogy milyen volt hajléktalannak lenni és milyen a mostani élete…

Nem ismerünk valakit, mégis ítélkezünk rajta. Ez nem jó dolog. Amikor először ránézünk, nem azt gondoljuk róla, mint miután beszélgettünk vele. Ezen gondolkodtunk hazafele, amikor megszólítottuk egy kedves járókelőt, akik készséggel válaszolt a kérdéseinkre és kijelentette: „A hajléktalanok nem rossz emberek, csak nem ismerjük őket.”

Kép és szöveg: Dóri, Szimi, Haider, Józsi